„Aki a hatalom gyűrűjével jegyzi el magát, annak násza maga lesz a pusztulás.” Térey János A Nibelung-lakóparkjából nagy ívű produkció született Székesfehérváron, amely több szempontból is színháztörténeti mérföldkő lehet.
Hűha. Ritkán szokott elállni a szavam, színházi ügyekben meg pláne az utóbbi években látott viszonylag sok – bár soha nem elég – előadás után. Most viszont nem nagyon tudtam mást hajtogatni a Vörösmarty Színház legújabb premierje után: A Nibelung-lakópark elképesztően ambiciózus és vakmerő vállalkozás. Nem csoda, hogy Térey János legkomplexebb, legsűrűbb és terjedelmében sem éppen olvasó- vagy nézőkímélő drámaciklusát 2004-es megjelenése óta senki nem merte nagyszínpadra vinni. Meglepő, hogy most egy vidéki színházban reszkírozták meg. Az pedig talán még meglepőbb, hogy kihagyások ide, sűrítések és egyensúlyeltolások oda, ez a változat is könnyen olyan hivatkozási alappá válhat, mint a Mundruczó Kornél-féle, 2004-ben bemutatott, négyórás Proton–Krétakör-kísérlet, amely a budavári Sziklakórházban szerzett maradandó élményeket – igaz, ők akkor csak a tetralógia harmadik részének a feldolgozására vállalkoztak.
A miniszterelnök politikai igazgatója az amerikai PragerU vezérigazgatójával tárgyalt a konzervatív értékek terjesztéséről és a magyar–amerikai szövetség erősödéséről.
A kortárs magyar irodalom kiemelkedő alakja 84 éves volt.
A címben szereplő kérdést teszik fel egymásnak a Vörösmarty Színház színészei; arról beszélnek két felvonásban, amiről józanul nem lehet.
Megfigyeltem, hogy ha bármilyen összefüggésben abortuszról hallok, szinte hisztérikus indulatba jövök. Interjú.
Majdnem ottmaradt a fronton, aztán a gulágon, hajszállal úszta meg Recsket, de Mohos Andor bácsi nem az a típus, aki ne lakna jól akár a németeknél, akár a szovjeteknél. Ez az ő története.
Az Orbán Viktor Akciócsoport vitte be a kegyelemdöfést.
Most jött el a béke ideje – jelentette ki az amerikai elnök.
